Helyzetjelentés az állatotthonból

A pomázi kutyaotthon helyzetéről szeretnék megosztani néhány gondolatot Veletek. Nem kizárólag a pénzhiányról, hiszen arról már két hete írtam (nevezetesen, hogy hiányzik két havi összeg a költségvetésünkből). Inkább a mindennapi gondjainkat szeretném Veletek megosztani, hogy több rálátása legyen egy laikus olvasónak is a magyarországi állatvédelemre, illetve a menhelyek munkájára. Én természetesen kizárólag a pomázi menhely tapasztalatait tudom megosztani, sőt, megjegyezném, hogy írásomban csak a saját gondolataimat írom le, nem a menhely álláspontját.

Talán sokan tudjátok, hogy a menhelyek munkáját az állam nem támogatja, minden egyesület és alapítvány önerőből (tagdíjak, SZJA 1 %, időnként önkormányzati támogatások, esetleg pályázatok útján) tartja fenn a menhelyét. Mi picurka menhely vagyunk, nálunk 40-50 közötti a kutyalétszám. Ez azért van így, mert nem akarjuk túlzsúfolni a meglévő kenneljeinket, beruházásra soha nincs pénzünk (új kennelekre) és a célunk mindenképpen az, hogy a meglévő állományt és az új védenceket stabil környezetben, biztos háttérrel el tudjuk látni, ne csorbuljon a felelősségteljes állattartásunk túlvállalás miatt. Sokszor működünk telt házzal, de ekkor sem veszélyeztetjük a pénzügyi-menhelyi egyensúlyt. Évi 150 kutyát fogadunk be/juttatunk haza az utcáról. De szeretném jelezni, hogy az egyesületünk nem csak a menhelyi állományról gondoskodik, hanem (kiváló állatvédők módjára) városunk rászoruló gazdijait is segítjük eledellel, orvosi költség átvállalással (ivartalanítás, műtétek). Tehát sokkal több életről gondoskodunk, nem csak a menhelyi védencekről.

Három éve nem tudunk felvenni gondozót, mivel olyan kevés az SZJA nekünk ajánlott összege, hogy abból lehetetlen alkalmazottat foglalkoztatni. (Mindig irigykedve olvastam nagyobb menhelyek oldalán, hogy 10-12 alkalmazottjuk is van…)  Mi önkéntesekkel, egyesületi tagokkal felváltva oldjuk meg a menhelyi gondozói munkát. Sajnos az egyesület alapító tagjai „kiöregedtek” (magamat is beleértve), utánpótlás nincs, nagyon kevés a taglétszámunk. Számtalan esetben tettünk közzé önkéntes toborzó felhívást, és ideiglenes befogadók keresését, mindannyiszor eredménytelenül.  Híján vagyunk önkénteseknek és ideiglenes befogadóknak évek óta.

Bonyolítja helyzetünket, hogy huszonéves autónk elromlott, ma is például kölcsönkért (magán) autóval voltunk több száz kg húst szállítani. Gondolhatjátok, hogy ha még a mindennapi rezsire sincs pénzünk, akkor autó vásárlásra végképp nincs. Próbáltunk kérni az önkormányzattól a jövőre esedékes 25. születésnapunkra (bizony, már 25 évesek leszünk!), de még nem tudták megmondani, hogy támogatnak-e minket ilyen mértékű adománnyal. Reménykedünk a támogatásban, hiszen más pomázi szervezet és civil csoport is kapott már autót az önkormányzattól, és mi ráadásul nem csak időnként, meghatározott napokon látunk el közfeladatot, hanem az év minden napján.

Tovább fokozva az izgalmakat, meg kell említenem, hogy bizonytalan a jövőnk is, hiszen lejár jövőre a 20 éves szerződésünk az önkormányzattal (ennyi időre adta nekünk az önkormányzati területet kutyamenhely fenntartására). Még nem eldöntött, hogy meghosszabbítják-e a szerződést vagy sem.  Csak reménykedni lehet, hogy egy 20 éve jól működő, hasznos menhelyet nem zárnak be.

Bennünk még van energia, vannak terveink, lenne még kapacitásunk annak ellenére, hogy nem rózsás a helyzetünk, de nem mindent tudunk megoldani önkéntesként, anyagi ellenszolgáltatás nélkül dolgozva. Hiszen a világ nem így működik, mint mi. Én (korom okán) elfáradtam, belefáradtam az örökös harcba, évi 365 nap, húsvét, szülinap, karácsony és szilveszter nélkül. Vicces, de én 13 éve nem voltam szilveszterezni, mivel minden január 1-én dolgoznom kellett a menhelyen reggel 8-tól délután 5-ig. Illetve nem kellett, ezt a munkát én választottam, önként, a saját szabadidőm feláldozásával. Illetve újfent kijavítom magam, ez nem áldozat, hanem önként vállalt tevékenység. Többször írtam már, és ma is hiszem, hogy én (a többi önkéntes társammal együtt) azt adtam ennek a városnak, ennek a közösségnek, ami a legfontosabb az életben: az időmet.  Bár leköszöntem (de nem köszöntem el!), a menhely életének aktív részese vagyok, naponta végzek munkát az egyesület javára, tehát a gondjait is testközelből látom változatlanul.

Az általam felsoroltak csak egy szelete a napi problémáinknak, bőven van egyéb feladatunk és elfoglaltságunk a menhely területén kívül is. Arra szeretnélek kérni Titeket, hogy ha szimpatizáltok velünk, és védenceinkkel, továbbra is segítsétek munkánkat, ha tehetitek! Nagy szükségünk van rá.

Köszönöm!

Szilvi

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.