Pomázi Cseresznye a pomáziak és a turisták kiskátéja

Hetvenkét év múlott el… – Plank Antal köszöntő levele a Waldangelloch tér avatása alkalmából

Az alábbiakban közöljük a Pomázról kitelepített 96 éves Plank Antal levelét, amelyet a Waldangelloch tér avatásakor Molnár Géza olvasott fel.

A függelékben pedig Demeter József református lelkésznek a pomázi svábok érdekében a Nemzeti Bizottságnak írt levele olvasható:

 

Kelt: ETTLINGEN, 2018. március 4-én.

Igen tisztelt ünneplők és megemlékezők, Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg nekem, hogy mint egykori pomázi németajkú volt magyar állampolgár Önökhöz egy pár szót szólva jelen lehessek ezen a részünkre nagyhatású ünnepségen.

Sajnos már a mögöttem lévő 96 év nem engedi meg nekem, hogy ezen a számunkra nevezetes helyen – ahol nagyapáink keresztet állíttattak – személyesen jelen legyek. Én magam is sokszor ugrándoztam ezen a helyen, hiszen Nénikém itt lakott a Plank család mellett.

Hetvenkét év múlott el, mióta 1946. március 11-12-én 1032 németajkú pomázi szülő, nagyszülő, illetve családok gyerekeikkel együtt szülőföldjük elhagyására kényszerültek. Ezek a hazátlan, szerencsétlen családok két körzetben, éspedig Sinsheim és Bruchsal környéki településeken, összesen 34 faluban lettek elosztva.

Közben az úgynevezett „Heimatvertriebenen”, azaz szülőföldjükről elüldözöttek már nincsenek közöttünk és vágyaik nem teljesülhettek, hogy visszamehessenek Pomázra, ahol őseik nyugszanak. Az új temetőben egy kereszt emlékeztet a hazátlan egykori pomáziakra.

Sokszor eszembe jut Demeter József pomázi református lelkész, aki levelet írt a „Pomázi Nemzeti Bizottságnak” 1946 február 28-án. Levelében ezt írja többek között: „Nemcsak a percnyi ma, de a tíz, ötven, vagy száz év múlva jövő holnap is igazolná eljárásunkat !”

Az első években főleg az idősek remélték, hogy visszatérhetünk Pomázra, amely később csak hiú vágy maradt.

Így jött köztünk az a gondolat, hogy valahol Sinsheim város környékén keressünk egy helyiséget, ahol időnként találkozhatnánk, fájdalmainkat-tapasztalatainkat egymásnak elmondhatnánk. Így lett a kiválasztott község WALDANGELLOCH, ahol 44 sorstársam otthonra is talált. Mindezt Schleer Károlynak köszönhetjük, aki később az első elnöke lett egyesületünknek.

Büszkék lehetünk múzeumunkra, amely sok-sok órai munkánkkal valósult meg, és így büszkén nevezzük „POMÁZI HEIMATSTUBE”-nak. Köszönetet mondunk ennek és a többi városnak is, amelyek minket, az egykori pomáziakat befogadtak minden akkori nyomorúságuk ellenére. Ugyanakkor büszkén mondhatjuk, hogy Waldangelloch az új Hazánk központja, amely városról most Pomázon ez a szép tér lett elnevezve.

ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART!

Az egykori pomáziak nevében mély tisztelettel Plank Antal és Melczer Géza


Demeter József egykori pomázi református lelkész levele a II. világháború után alakult „Pomázi Nemzeti Bizottság”-nak

Josef Demeters (Pomázer reformierter Seelsorger) Brief an die Pomázer Nationalkommission

A levél első bekezdésének levéltári másolata (a levél folytatását általunk rögzített formában adjuk közre)

„Azt hiszem, velem együtt sokan vívódunk lelkileg ezzel a svábkérdéssel. Aki szeret gondolkozni, annak a számára nem olyan egyszerű az egész probléma, mert nemcsak egy szempontból nézi, sőt szeretné összeegyeztetni a sok különféle nézetet. Van is olyan fontos és nagy jelentőségű ez a kérdés, hogy megérdemelje a különféle szempontok összeegyeztetését, amikor is aztán úgy lehetne végrehajtani, hogy nemcsak a percnyi ma, de a tíz, ötven vagy száz év múlva jövő holnap is igazolná eljárásunkat.

Demokratikus világban, azt hiszem szabad, sőt szükséges véleményt nyilvánítani, kritikát mondani (legalábbis a demokrácia klasszikus hazájában, Angliában ezt így láttam). Én pedig most egy pár komoly szót szeretnék szólni az egész kérdés mai formában való rendezése ügyében. Bizton remélhetem, hogy nem érhet olyan vád, mintha a vérségi kapcsolatnak bármilyen — akárcsak tudat alatti — hangja szólalna meg bennem, mert magyar vagyok minden porcikámban és minden gondolattal. Lepattogna rólam az olyan vád is, hogy mint egy gyülekezet lelkipásztora talán híveimet védem és óvom (ami egyébként kötelességem volna), hiszen tudott dolog, hogy a pomázi református egyházban nincs más, csak színmagyar ember. De éppen ez a teljes érdektelenség — amihez hozzájárul még az is, hogy amióta itt vagyok, e rövid és különösképpen eseménydús időszak alatt időm sem volt arra, hogy a falu német ajkú lakosságát személy szerint megismerjem – éppen mondom, ez a teljes kívülállás tud talán tárgyilagossá tenni, és segít abban, hogy mondanivalóimat elvi síkba helyezzem át, és ne egyesekről beszéljek, hanem az egész problémáról és annak folyamatban lévő rendezéséről.

Soha sem éreztem még olyan erősen, mint most, amikor kész a névsoruk, és szinte már látjuk a vonatot, amelyik innen is elviszi őket, hogy itt a nyilas-német világ zsidókérdésének rendezése ismétlődik meg egy más — elismerem, szelídebb — formában. És éppen az fáj, hogy minden egyéb külső látszat ellenére úgy kell erezzem, hogy az indulat mindkét dolog mögött ugyanaz. Akkor a magyar nép egy része (külső nyomásra) meg akart szabadulni az ország egy rétegétől… Ma meg akar szabadulni egy másik rétegtől. Van okunk ugyan azt hinni, hogy ez is főképp külső indításra és irányításra történik. A józan, kiegyensúlyozott és távolabbra is néző magyar nép tömegeiben azt sem és ezt sem kezdeményezte, és nem is akarta. Ránk erőltették, belelovaltak, végrehajtatták. De az árat — az utólagosan benyújtott számlát — nekünk kellett és kell ezekért kifizetni. Pedig a történelem még azt sem mindig igazolja, amit széles néprétegek vittek végbe, mennyivel kevésbé azt, amit kisebb csoportok, érdekeltségek, rétegek végeztek. Azt hiszem, nagyon sok józanul gondolkodó magyar emberrel együtt tarthatok komolyan attól, hogy ez a kérdés is olyan lesz, amit a történelem nem fog teljes egészében igazolni. Nem fogja igazolni azért, mert alapja ennek a lelkek mélyén sokszor titkon meghúzódó bosszú érzése, a visszafizetés, a megtorlás gondolata. Ezt a gondolatot pedig még soha nem igazolta és nem hagyta jóvá az idők múlása, a történelem.

Ki akarom tehát fejezni azt a véleményemet, hogy lelkem legmélyén nem tudom helyeselni a kérdésnek mostani formájában való elintézését. Tudom, hogy sem én, sem Önök nem segíthetünk rajta, de tudom azt is, hogy jogunk van megalkotni és kifejezni véleményünket. A zsidókérdés közelmúltbeli módszereit és elintézését sem helyeseltük. És milyen sokan voltunk egyek akkor a nem-helyeslésben. De milyen méltán érhette később a vád azokat, akik hallgattak, hogy miért nem emelték fel szavukat ellene, hogy miért nem formáltunk ki olyan közvéleményt, amelyik lehetetlenné tette volna a kérdés olyan formájú elintézését.

Tudom, hogy a svábkérdést másképpen kell nézni. És hogy a végrehajtás sem lesz brutális. Sőt megpróbál humánus, emberies igazságos lenni. Tudom azt is, hogy ez a 400 éves kérdés milyen dialektikus, szinte feloldhatatlan problémákat rejt magában. Aki a magyar múltat ismeri, annak tudnia kell, hogy az osztrák-német Habsburg-uralom sváb idetelepítések mit jelentettek a magyarság számára. A magyart koldussá, végül németté tenni, ez volt a végső cél. Ezért folyt az ellenreformáció. Szenvedtek a gályarabok. Ezért kellett elbuknia Rákóczinak, Kossuthnak. Ezért volt a gyászévtized; Kollonicsok, Bachok rémuralma. Ezért vittek bele érdekeink ellenére háborúkba. Ezért volt Trianon és 1944. október 15. Vér, könny, gyász, leverettetések, Amerikába kivándorlások, szegénység, hárommillió föld nélküli magyar és egyebek — szinte máig.

És ugyanakkor, mikor ezeket tudjuk és látjuk, kell látni azt is, hogy függetlenül vezetőitől és császárától élt itt pár száz éven át egy szorgalmas, tiszta, igyekvő, földművelést, gyümölcskultúrát, állattenyésztést fölvirágoztató, alapjában jámbor népcsoport, akik néha-néha — elvakítva — szembekerültek a magyar néppel, de általában jól megvoltak egymás mellett, s ha rajtuk állott volna, talán már egészen be is olvadtak volna. Ha nem izgatják őket pángermán uszítok (sőt nagyon sok közülük minden izgatás ellenére is) igyekeztek jó honpolgárrá, magyarrá válni és fölvirágoztatni e földet. Nem egy, de sok Ankerschmidt élt ezen az áldott magyar földön, és nem kicsi dolog most az, hogy százezreket, családokat, e hazáért vérüket ontó hősök utódait is most el kell küldenünk oda, ahonnan sok száz éve őseik idejöttek, kitenni őket abból a házból, melyet apáik vagy nagyapáik építettek, kiszakítani abból a közösségből, melybe belenőttek. Igen, szívünk-lelkünk azt mondja, menjen, aki németnek érzi és vallja magát. Aki válságos időkben szembefordult a nemzet igazi érdekeivel (Volksbund, SS), de miért menjen az, aki német anyanyelve ellenére — amiről végre is nem tehet, és ez nem is bűn – magyarnak vallotta magát. Miért menjen az, aki akkor, amikor a német nép csillaga igen fényesen ragyogott, és amikor a német érzelműek siettek levakarni magukról mindazt, ami magyar máz volt rajtuk, aki ekkor mégis magyar nemzetiségűnek vallotta magát! Büntessünk most valakit azért, amiért akkor a többi német megvetette, mert bizonyságot tett magyarságáról? Ez a pont fájhat a legjobban az egész svábkérdésből annak, aki józanul gondolkodik. Vagy miért menjen az az öreg, aki becsületben itt élt 60-70 esztendőt, aki már roskatagon a sír felé ballag, miért menjen az, aki még a német anyanyelvű iskolázásnak is ellene volt. Miért menjen a gyerek, kinek szülei, testvérei maradhatnak? Keresztyén emberhez, Krisztus tanítványaihoz méltó az, hogy elszakítsunk gyermeket szülőktől, testvérektől? .És azután: miért nem viheti el, vagy adhatja el szabadon egy életen át összegyűjtött javait, bútorait, értékeit? Miért engedjük folytatni a magyar életben ezt a gyakorlatot, hogy egyeseket, csoportokat, kasztokat törvényes látszattal szinte mindenükből ki lehet forgatni, lehet költöztetni, deportálni, kitelepíteni, rekvirálni, azután mások verejtékével szerzett javakat lehet osztani, kiigényelni, kisorsolni? Hová vezet ez, és lesz-e megállás? A háború lelki rombolásaiban meglódult, gátat tört aljas tömegindulatok nem fognak-e holnap új áldozatot, új kitelepítendő, kifosztható rétegek után nézni? Nem következik-e majd ezután ilyen vagy olyan népcsoportok, felekezetek vagy politikai pártok vagy társadalmi osztályok hasonló eljárás alá vonása. Ma én őt… Holnap más engem… Közben az indulatok szabadon lobognak, a gyűlölet, bosszú tüzei égnek, és egyik elintézett réteg a másik után ökölbe szorított kézzel vár az alkalomra, a visszaütésre. És nem egyszerűbb lett volna-e a svábkérdést a Budapest környéki és általában egy tömegben élő sváb gyűrűk felrobbantásával, a magyar falvakba való széttelepítéssel, teljes értékeiknek elvihetésével és munkájuknak a magyar jövendőbe való beépítésével megoldani?

Ezek nagy kérdések. És közben elkövethetünk olyan hibákat, amelyek nagyon visszaüthetnek. De még ha sohasem lenne földi felelősségre vonás ezekért, megítél bennünket érte már most a lelkiismeretünk hangján át megszólaló Isten. És ez az ítélet, a népek örök Urának ítélete súlyosabb, következményeiben is mélyrehatóbb, mint bármilyen más emberi földi ítélet.

Végezetül pedig, tisztelt Nemzeti Bizottság, érzem, hogyha egyesek, vagy akár mind is Önök közül úgy érezne, mint én, és helyeselné felfogásomat, akkor is fennmaradna és elénk meredne a súlyos lehetetlenség: nem sokat, szinte semmit sem tehetünk…, a dolog elvégeztetett, őket vonatra rakják és elindítják… Miért kellett hát mindezt előadni és felsorolni? Ennek több oka van:

Jó a problémákat több oldalról megvilágítani és leszámolni az egyoldalú beállítottsággal. Szűklátókörűséggel. Esetleges pártszempontokkal. Nem felesleges tisztázni nézeteinket az örök magyar sors nagy kérdéseivel kapcsolatban. És rádöbbenni arra, hogy jó sors, vagy balsors, uralom vagy ítélet azért jön reánk, amiért és ahogyan mi magunk intézzük dolgainkat.

Ha egy ilyen kis testület nem is sokat tehet, és szava nem hallatszanék is messze, száz és száz falusi és városi N. B. határozott fel-lépése tudna egy egységes közvéleményt kialakítani és módosíthatná pl. a svábrendelet legsérelmesebb részének, a német anyanyelvű, de magát magyar nemzetiségűnek vallott és ez által mellettünk hitet tett svábok kitelepítésének ügyét. Maga a miniszterelnök is csak a német nemzetiségűek kitelepítéséről beszélt a képv. házban, s mi úgy látjuk, mégis kiviszik a német anyanyelvűeket is.

Helyi szempontból sokat enyhíthetne a N. B. egyöntetű fellépése ilyen és hasonló esetekben, különösen, ha hangoztatni mernénk a kollektív felelősségre vonás helytelen alapelve helyett az egyéni elbírálás szükségességét.

Végül legutoljára kialakíthatunk és elindíthatunk egy olyan közvéleményt, amelyik az elviendőkkel kapcsolatban legalább az utolsó napokat és a búcsúzást mindent megbocsátóvá és emberivé tudná tenni. Ne éreztesse senki velük, hogy itt most olyan nagy az öröm az ő kivitelük felett. Hadd érezzék meg, hogy nemcsak magyarok, hanem emberek is vagyunk. És testvérek, akik jóban és rosszban századokon át egymás mellett éltünk. Néha-néha szembe is kerültünk, de a búcsúzáskor mindent elfelejtünk, megbocsátunk, és barátsággal válunk el tőlük azzal a jókívánsággal, hogy új hazájukban találják meg egyéni és közösségi boldogulásukat. Ideig való volt hazájukra, Magyarországra és népére ne gyűlölettel, de szeretettel gondoljanak, és minden erejükkel azon legyenek, sőt fiaikba és unokáikba is oltsák be azt a parancsot, hogy e két nép soha többé ne bántsa egymást, hanem békességben élhessenek szabad hazáikban, ők németül, mi magyarul.

Pomáz, 1946. február 28.

Demeter József”

(Pest Megyei Levéltár)


Bejegyzés dátuma:

Kategóriák:

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük