A pomázi bor – a múlt századok helyi kincse

Pomázon a legnagyobb összefüggő szőlőterület a Szentendrével határos Kő-hegy lejtőin volt

A pomázi bor több, mint egy évszázadon keresztül volt országosan, sőt külföldön is ismert és elismert. Az itt élők legfőbb megélhetési forrása ekkoriban a szőlőművelés volt. Hatalmas területeken álltak a szőlőültetvények, ahol olyan mesebeli nevű szőlőket termesztettek, mint például az Esthajnal vörös ananász szőlő, a Perzsiai fejér szőlő és a Zultán szőlő. Ma már sajnos azonosítani sem nagyon tudják ezeket a fajtákat, a pomázi szőlőtermesztésnek pedig az 1880-as években pusztító filoxérajárvány vetett véget.

A rómaiak hozták magukkal Pomázra  a szőlőkultúrájukat az i.e. 1. század végén, amikor városunk és környéke is a Római Birodalom fennhatósága alá került. A Lugi és a Tavan dűlőben lévő római villák feltárása során talált rajzok és domborművek mutatják, hogy lugas módszerrel, teraszokon termesztették és létráról szüretelték a szőlőt.

Ezt követően a középkorban kapott újra nagy jelentőséget a szőlőtermesztés. A pomázi szőlőterületek több középkori oklevélben előkerülnek. Így például a várost először említő 1138. szeptember 3-án kelt oklevélben is szó esik az itt zajló szőlőművelésről, amikor II. Béla király megerősíti az apja, Álmos herceg által a dömösi egyháznak tett adományokat. Az itt felsoroltak között szerepel Wodosu és Pomáz, területén 9 szőlő 6 szőlőmunkással.

A török hódoltság alatt Pomáz és környéke is elnéptelenedett. Majd a 18. század folyamán, a betelepülő és egyre növekvő lakosság, újra fellendítette a mezőgazdaságot a településen. Növekedett a bortermelés, új szőlőket is telepítettek. A szőlő mellett a pomázi határban más gyümölcsöket is termesztettek. Ekkor még elsősorban családi fogyasztásra.

Pomáz és a közeli város Szentendre, illetve a Duna elhelyezkedése az I. katonai felmérés térképén 1763-1787

A szőlőtermesztést a kedvező éghajlati és talajviszonyokon kívül adó- és járandósság mentesség is segítette. Kedvező hatással volt a városok közelsége, az egyre növekvő piac és segítség volt a Duna közelsége, ahol szállították az áruikat.

A 18. század második felére megtízszereződött a korábbiakhoz képest a településen előállított bor mennyisége, így Pomáz Pest megye öt legjelentősebb szőlő- és bortermelő helyei közé tartozott. Ebben az időszakban a pomázi bor már a külföldi piacokra is eljutott. 1765-ös adatok szerint a legnagyobb egybefüggő szőlőterület a Kő-hegynek a falu felé eső lejtőjén, a Susnyár dűlőben volt. A szőlőültetvények fajta összetételére konkrét adatok nem állnak rendelkezésünkre. A régiek úgy tudták, hogy ebben az időszakban a Kartálián 250 éves szőlőtőkék is voltak.

Az 1863-as térképen, amely Pomázt és annak határát ábrázolja dűlőnevekkel, látszódik, hogy a település több pontján is voltak szőlőültetvények

A Borászati Lapok 1877. évi októberi száma a Pilisi felsőjárás legjelentősebb bortermelő települései közé sorolta Pomázt, amely Szentendre után a maga 1000 kataszteri holdnyi szőlőjével a második helyen állt a térségben. A település Szentendrével és Tahitótfaluval a kereskedésben is az élen járt. A szerző megállapítja, hogy Pomáz és környékén leginkább fehér szőlőből készítenek bort. A bortermelők itt többnyire a művelt középréteghez tartozók, akik nyári lakokkal ellátott szőlőültetvényeiken gazdálkodnak.

A budai szőlőiskola 1844-ben kiadott árjegyzékéből érdemes visszakövetkeztetni, milyen fajta szőlőket termeszthettek korábban Pomázon. Ebben a listában olyan régi fajták szerepelnek zömében, amelyeket napjainkban nem termesztenek. Ilyen például a Setét-vörös bársony színű szőlő, az Esthajnal vörös ananász szőlő, a Perzsiai fejér szőlő, a Zultán szőlő, a Gerezdes szőlő, a Passa tutti szőlő és a Viola színű Andalusiai muskatály szőlő.

A 19. század közepén még mindig kiemelkedő Pomáz szőlő- és bortermelése, amelynek titka a jó fekvésű szőlőhegyek. Az adatok szerint a szőlőt tőkefejesen, sorokban művelték. Az újtelepítésű fajták közül a leggyakoribbak a kadar, kövidinka, rizling és mézédes voltak. Az 1880-as évek végén Budapesten rendezett kiállításokon a Pomáz kő-hegyi aszú borok és vörös borok nem hiányozhattak.

A nagyhírű és sikeres szőlőtermesztésnek az 1880-as években pusztító filoxérajárvány vetett véget Pomázon. A filoxéra 1880-ban jelent meg a közeli Tahitótfaluban, Málnás orvos kertjében, aki Franciaországból hozatott töveket. Pomáz határában a Szamár-hegyen jelent meg először, majd 10 év alatt a szőlőterületek nagy részét tönkretette.

A járvány elmúltával újratelepítették a szőlőt a pomázi határban, de a szőlőterületek nagysága és a terméseredmények nem érték el a korábbiakat. A régi fajtákat már nem tudták visszahozni a gazdák a termesztésbe, így ekkoriban kezdtek elterjedni az amerikai direkttermő fajták.

 

Források:

Belitzky J. & Sashegyi S. (2000): Pomáz

Demeter J. (1996): Szemelvények Pomáz község múltjából

Galgóczy K. (1877): Pestmegye nevezetesebb borközségei. Borászati Lapok.

Legrády L. (1844): Lajstroma és rövid leírása azon honi ’s külföldi szőlőfajoknak mellyek a’ m. gazd. egyesület országos Szőlőiskolájában Budán folyó 1844ik évi tavasszal (…) eladatni fognak

Tóth F. (1994): Pomáz történetének forrásai

“A pomázi bor – a múlt századok helyi kincse” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Köszönöm Szilvi! Nagyon szép összefoglaló a témában. Csak kis kiegészítésként Luppa Péterről …Az 1880-85-ös filoxéra járvány idején Dél-Franciaországban tanulmányozta ezt a szőlőbetegséget. Visszatérte után ismereteit a kormány rendelkezésére bocsátotta. Az elsők között telepített filoxéra ellenálló amerikai szőlőfajtákat (reparia, jaquez, otello). Érdemeit Ferenc József Középkereszttel ismerték el.
    Luppa a Kő-hegy és a szőlők megszállottja volt, mint bortermelő nem csak a megyében, hanem országosan is elsőrendű tekintély volt. Számos borászati szaklapban publikált, és amikor csak tehette, versenyeken reprezentált szőlőivel, boraival, törkölypálinkájával. Mindenütt az első helyezést érte el.

    Legyünk erre büszkék pomáziként.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.