A Szilárdfy család emlékezete

Pomázon sok olyan neves ember született és élt, akinek életútja, tevékenysége, hírneve túllépte Pomáz határait, sőt olykor az országhatárokat is. Ezúttal a közelmúltban elhunyt Dr. Szilárdfy Zoltán munkássága kapcsán őrá és családjára emlékezünk. Az írást Ozorai Magdi tollából a Pomáz Barátai Társaság juttatta el hozzánk.

Egy régi pomázi család
-In memoriam  Szilárdfy család-

Az egykori Szilárdfy ház a Dózsa György utca és Rózsa utca sarkán

Van egy régi, ház a Dózsa György utca és Rózsa utca sarkán.  A házat – Szilárdfy Margit által tervezett szép kovácsoltvas kapuval  – ma már csak mi, akik tanítványként oda járhattunk őrizzük emlékezetünkben. Az idő és lelketlen emberek rombolása során ma már csak a romok vannak ott. De kertjében még a virágok és fák ma is emlékeztetnek a ház egykori lakójára, Margit nénire.

Szilárdfy Ernő és felesége, Margit néni ( 1932)

Családom története több ponton is kapcsolódott a Szilárdfy családhoz. Szüleim házasságuk első éveiben a mellettük lévő házban laktak a Dózsa György utcában. Később a nagymamám házába költöztek egy utcával arrébb, de a szomszédi jó kapcsolat megmaradt. A ház eredetileg Szilárdfy Margit néni szüleié (Szalaiéké) volt. 1906-ban költöztek ide és később ők bővítették a házat a Dózsa György utcai fronton. Margit néni testvéreivel együtt itt nőtt fel, de a család Pomázi eredete az 1870-es évekre nyúlik vissza. Margit néni két testvérének útja elvezetett Pomázról, de Margit néni és nagyobbik fia, Gyula itt élte le az életét. A kisebbik fiú Zoltán volt.

A hatvanas években Gyula segített nővéremnek az egyetemi matematika tanulmányok elsajátításában, majd – egy tízhónapos kórházi tartózkodásom után – szüleim úgy vélték, hogy az induló tanév előtt jó, ha Gyula segítségét kérve felfrissítem a korábban tanultakat. Gyula egyébként négy évvel volt idősebb Zoltánnál, magántanárként otthon tanított és Pomáznak talán utolsó polihisztora volt. Igen sokan köszönhetik végzettségüket neki. Foglalkozására nézve matematika-fizika szakos tanár volt, azonban lenyűgöző lexikális ismeretei folytán, nem volt olyan tantárgy, amiben ne tudott volna segíteni. Elképesztő memóriája  volt, évtizedekkel egyetlen személyes találkozás után is mindent el tudott mondani arról a személyről, akivel találkozott, vagy arról a napról. Különc öltözködése, szinte mániákus mások számára megmagyarázhatatlan szokásai sokak számára furcsává, megközelíthetetlenné tették.

De akik ismerték és meg-megálltak vele egy-egy hosszúra nyúló beszélgetésre, azok tudták csak igazán milyen páratlan tudással és emlékezőtehetséggel rendelkezett. Nem mellesleg szenvedélye volt a sakk. A KSH csapatának mesterjelölt sakkozója volt, de Pomázon is részese volt mindennek, ami sakk. (Egy Szilárdfy Gyula emlékverseny méltó lenne hozzá és a pomázi sakkélethez.) Gyulához járó nem kisszámú közösség tagjai máig kapcsolatban vannak egymással. A tanórák végtelen beszélgetésekbe torkolltak, mindenről és mindenkiről, Gyula ilyenkor fél szemmel az órát nézte és a fizetéskor mindig csak a tényleges tanulással töltött időt számította. Ő szegény maradt egész életében, mi pedig az ingyen beszélgetésekből többet profitáltunk, mint azokból a tárgyakból, amikért oda jártunk. Gyulánál jobban a régi Pomázt és az itt történteket senki nem ismerte. Évtizedeken át vezetett naplója értékes helytörténeti dokumentum lehet.

Margit néni (1970) (Foto: Babos Rezső)

Amíg óráira vártunk, ami soha nem kezdődött pontosan, Margit néni foglalkozott velünk. Mindig nagyon szerény körülmények közt éltek, de nem volt alkalom,  hogy legalább egy csésze teával vagy néhány szem keksszel meg ne kínálta volna a várakozókat. Közben hétköznapi vagy családi történeteket mesélve, vagy éppenséggel a várakozó tanítvány portréjának készítése közben. Olykor a hazalátogató Zoltánnal is találkozhattunk és válthattunk néhány szót.

Margit néni Pomázon élte le dolgos életét, ezer szállal kötődött ide. Erről számos akvarellje tanúskodik. Az Iparművészeti Múzeumban látható porcelánjain monogramja mellett mindig szerepelt Pomáz.

Kulin Imre – Pomáznak három cikluson át polgármestere – születése centenáriumán 2002-ben így emlékezett meg Margit néniről:

Pomáz – kastély eredeti állapotában 1921. (Szalai Margit)

Lüktető életünkből néha váratlanul, olykor észrevétlenül tűnnek el szívünkhöz nőtt épületek, tájak, emberek. Szilárdfyné Szalai Margit néni egy hosszú életen át rajzolt, festett, formázott és írt meséket, hogy nekünk ajándékozhassa szűkebb pátriánk változó arcának hiteles emlékeit. Rajongó Pomáz szeretetének színekbe, formákba, strófákba öntött kifejezése kezének minden alkotó mozdulata. (…) Margit nénit az avatott iparművészt méltatlanul igaztalanul mellőzték kora hivatalosai.”

Ezt a szülőföldhöz kötődést Margit néni gyermekeinek is átadta.

Zoltán 1937-ben született. Elmondása szerint, mikor a Szent János kórházból hazahozták pomázi otthonába a vékonyka kissúlyú újszülöttet Tiszolczy Lajkó bácsi, a falu akkori orvosa és a család barátja azt mondta rá, hogy „Zoltánka hitványka”.

Zoltán néhány éves volt, mikor szülei útjai elváltak. Édesapja, Szilárdfy Ernő,- aki foglalkozására nézve gyógypedagógus volt – fiatal katonaként részt vett az első világháborúban. A háborút túlélte fizikai sérülés nélkül, de a hadifogságban szerzett lelki teherrel képtelen volt elviselni a vidéki hétköznapokat, és családját elhagyva Budapestre költözött. Édesapja tehát jóval kisebb hatást gyakorolt Zoltánra, mint rajongva szeretett édesanyja. Ez a túlzott érzékenység, ami annyira jellemezte Zoltánt is mintha mégis édesapjától eredhetett. Bár a család korábbi generációban is felbukkan. Anyai nagyapja, Szalai Vilmos kapcsán emlékezett meg Zoltán erről a nehéz teherről.

Margit néni iparművész grafikusként a legnehezebb körülmények között próbálta meg egyedül előteremteni a gyerekek számára a napi betevőt. Rendszeres jövedelem nélkül éltek. Alkotásaira csak a gazdaság fellendülése és némi szerencse teremthetett keresletet. Kiállításai ugyan kiváló intézményekben – például az Iparművészeti Múzeumban – voltak, a nélkülözésből mégis alig-alig tudtak kitörni. Zoltán egyik visszaemlékezése szerint, amikor édesanyja az utolsó porcelánt égette  1943-ban, a család már éhezett, és rongyokban járt, a gyerekeknek kellett karácsonyfadíszeket árulniuk a piacon, hogy egyáltalán éhen ne haljanak. Az 1945-49 között a Wattay kastélyban működő Waerdale-ből1 kaptak ebédet és vacsorát a Szilárdfy gyerekek is. Az ötvenes évek elején végképp nem lehetett megélni a művészetből, ezért  Margit néni Budapesten a ruházati bolt dekorációs műhelyében vállalt munkát. Még a hatvanas években is moziplakátok készítésével egészítette ki a család szerény jövedelmét. Megjegyzem soha nem hallottuk őt panaszkodni. Mély hittel és alázattal fogadta az élet minden megpróbáltatását. Mégsem ez az egyetlen, súlyosan nyomasztó élménye volt meghatározó Zoltánnak a gyermekkorból.

Zoltánka nyiladozó értelme egyre inkább a hit felé fordult. Kisfiúként Margit nénivel az útjuk sokszor haladt el a Hősök tere mellett, ahol hároméves kora legmegragadóbb Krisztus élménye, az 1907-ben felállított feszület (Magyar Kereszt) volt.

A feszület sorsa főleg az utóbbi évtizedben legalább annyira viszontagságos volt, mint Zoltán élete. De mint ahogy a keresztet féltő gondoskodással a Pomázon és környéken élő – anyagi és munkaáldozatot is hozó – civilek szeretete vette körül, úgy vették körül Zoltánt is olyan jó barátok és kiváló kollégák, mint Bálint Sándor a népi vallásosság legkiemelkedőbb néprajzos tudósa és egyetemi tanára; Gryneaus Tamás orvos, a népi orvoslás tudós kutatója; Garas Klára és Mojzer Miklós a Szépművészeti Múzeum főigazgatói; Csorba László korábban a Római Magyar Intézet majd a Nemzeti Múzeum főigazgatója; Pálos Frigyes prépost, a váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény művészettörténész igazgatója;

Képes oszlop – Margitligeti út elején

Farbaky Péter művészettörténész, a  Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója; Miletics Katalin szobrászművész; Bihari Puhl Levente képzőművész, festő és sorolhatnánk tovább.

A Mária tiszteletet és a hazaszeretet virágát édesanyja ültette a szívébe.

Talán kevesen tudják a pomáziak közül is, hogy Pomáz  Csobánka felé eső végén újra felállított és restaurált képes oszlop eredeti képe Margit néni keze munkáját dicséri.  A Kisjézus a képen fia, Zoltán. (megj.: A kép másolatát Bolyki István készítette.)

Zoltán egyik visszaemlékezésében írja: „Máig őrzöm azt a csempét, melyen a Szűzanya profiljának tükörképeként, rólam mintázott Gyermeke, összetett kézzel csüng anyja ajkán. A keretirat pedig az akkor még nagyon közkedvelt versből való idézet „MAGYARUL TANÍTOTT IMÁDKOZNI ANYÁM”

Élénken visszaemlékszem már a hároméves koromtól kezdve a számomra oly meghatározó élménydús karácsonyokra, ahol a ragyogó, díszes karácsonyfa sosem nélkülözte az egyéni és aktuális ötleteket. Megvan még az 1940-es karácsonyfa csúcsdísze Nagy Magyarország képével, s tisztán emlékszem, hogy a Bécsi döntés során visszakerült felvidéki, kárpátaljai és erdélyi városok jellegzetes épületeinek csillogó sztaniol képecskéi karácsonyfadíszként csüngtek a színes üveggömbök és angyalhajjal elfátyolozott szaloncukrok között. Az 1942-es karácsonyfa tetejére kérésemre a két angyallal tartott szentkoronás magyar címert készítette.”

Míg négy évvel idősebb bátyja ólomkatonákkal és sakkal játszott, Zoltánt már háromévesen is a szentképek érdekelték, a művészet formáiról faggatta édesanyját. A templomi zászlókat akarta közelről látni, és a kálvária Krisztusának arcát.

Kíváncsi volt a kicsit távolabbi templomok berendezésére, képeire és szobraira is, de mindez egyáltalán nem valami elvont művészeti érdeklődés volt, hanem a hit megismerésének része. Örökölte édesanyja rajzkészségét is: 1948-ban a belgiumi gyermekrajz kiállításra kivitték rajzait. Mégsem ebben az irányban indult el pályája, mert legnagyobb hatással a templomi liturgia volt rá, amelynek alapos ismerete nélkül a keresztény ikonográfia se nagyon ismerhető meg. Abban az időben szolgált Pomázon a későbbi legendás plébános Tölgyes Kálmán atya, aki intelligenciájával, műveltségével, lelkipásztori meleg szívével, prédikációival jelentős szerepet töltött be Zoltán  későbbi pályaválasztásában.

Zoltán az általános iskolát Pomázon végezte (a mai Sashegyiben). Tanárai voltak többek közt Erdélyi Sándor, Nemes Jenő és Csata László.

Középiskolába a szentendrei Ferences Gimnáziumba járt. Saját bevallása szerint egyik közösségben sem érezte jól magát, tanulmányi eredményei is közepesek voltak. A hittanon, az irodalmon, a történelmen és a latinon kívül nemigen érdekelte más. A nagy csapást végül az érettségi jelentette. Szintén meglehetősen érzékeny osztályfőnöke, P. László Vid, aki matematikatanár is volt, úgy ítélte meg, hogy a gömb térfogatának kiszámolása nélkül lehetetlen érettségi bizonyítványt kapnia. Kihúzta a végzetes tételt. „Abszolút fogalmam sem volt az egészről” – mesélte sok évtizeddel később némi vidámsággal. Annak ellenére, hogy érettségin csupán a négyjegyű függvénytáblázat megoldó képletét tudta a táblára körmölni, nem gondolta volna, hogy a bencés érettségi elnökkel egyetértésben 1956. június 16-án megbuktatják. Az eredményhirdetésnél P. Karácsonyi Aladár hittantanára kíméletből először a hittanversenyen elért kiváló teljesítménye miatt jutalmazta meg, ám hamarosan kiderült, hogy másodmagával meg kell ismételnie a matematikavizsgát. Ez pedig lehetetlenné tette, hogy a szemináriumban megkezdje az első évet.

Édesanyja megértően fogadta a lesújtó hírt, és az érettségiző ifjú is beletörődött, hogy kék köpenyt húz, és a Múzeum körúti antikvárium szakképesítés nélküli segédmunkása lesz a következő évben. Shvoy Lajos székesfehérvári megyés püspök azonban türelmes volt a természettudományok és a matematika iránt csekély érdeklődést tanúsító kispapjelölttel. (Talán megsejtette benne a később kibontakozó egyedien értékes tudást.) Miután a szeminárium előtti meghallgatáson Zoltán elmondta neki Aquinói Szent Tamás Lauda Sion kezdetű himnuszát, és minden teológiai kérdésre hibátlanul válaszolt, a püspök végezetül rátért a kellemetlen valóságra: „Fiacskám, hogyan is szól az a Pitagorasz-tétel?”

A kispapjelölt összerezzent, és magában végiggondolta minden természettudományos ismeretét: „Minden vízbe mártott test, kisangyalom? – nem, az nem lehet…” Végül kibökte az „ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzet”. Ám hamar kiderült, a jó válasz ellenére is csak érettségi vizsga után nyerhet felvételt. Igyekezett is nagyon, és a pesti Piarista Gimnáziumban letett pótvizsga után 1956 szeptemberében megkezdhette a hittudományi főiskolát – Szegeden.

Zoltán tizenévesen, az 1950-es években döntött úgy, hogy pap lesz. Saját elmondása szerint a papi hivatása választása neveltetésének, a pomázi templomnak és plébániának, valamint az egyházi személyek igaztalan üldözésének volt köszönhető.

Nehéz volt belerázódnia a szeminárium életébe, de az első vizsgákon kiderült, hogy ez az ő világa, és végig, öt éven át jeles tanuló volt. Erre az időre tehető megismerkedése a kiváló néprajzkutató Bálint Sándorral kinek atyai barátságát élvezte. A teológiai évek alatt nagyszerű lelki vezetője (a szeminárium spirituálisa) Magyar Károly volt, aki tudta, hogy Zoltán  hiperérzékenysége mennyi lelki kincset aktivizál majd és ezért mindig mondta Zoltánnak, tekintse áldásnak, mert ezáltal különleges lelki tartalmakkal fogja gazdagítani környezetét.

Székesfehérvár 1961 – Pappá szentelés után szüleivel

1961 június 21-én a sorsát szeretettel követő Shvoy püspök szentelte áldozópappá a székesfehérvári bazilikában. Papi jelmondata:
„Könyörgésünkre, Urunk, kérünk figyelj irgalmasan, hogy akik a szent oltárnál szolgálnak, legyenek megalapozottak a hit igazságában és hűségesek Hozzád a szív tisztaságában. Ki élsz és uralkodol mindörökkön-örökké. Ámen. (sacr. Leonianum.)”

A hatvanas években a papi élet nem volt könnyű. Első munkahelye Csepel belvárosa volt, ahol négy évig szolgált káplánként. Meglehetősen mostoha körülmények között rengeteget dolgozott. Erről az időszakról így ír:

„Sokat dolgoztunk, mert rengeteg keresztelő, esküvő és temetés volt, nagyon sokat kellett gyóntatni is. Nemcsak a munkások, hanem a sasadi kertészet dolgozói is hozzánk jártak. Ott tanultam meg az egyházjog különleges kázusait, ott hallottam először számtalan bűnről. Még Noldin rendkívül aprólékos morális tankönyvében sem említett olyan dolgokat, mint amilyenek Csepelen vetődtek fel. De csodálatos élmény volt megtapasztalni a gyári munkásság hitéletét, melyet valószínűleg faluról hoztak magukkal. A belvárosi plébánia még két egyházközséget adminisztrált, a kertvárosit és a szabótelepit. A Kertváros eredetileg a bencéseké, a Szabótelep pedig a lazarista szerzeteseké volt. A régi csepeli családok között mélyen hívő emberek éltek, különösen a sváb és a rác – illír – telepesek leszármazottai.”
1965 őszétől következő szolgálati helye Nagytétény volt, ahol két évet töltött káplánként. Édesanyja a az odahelyezése miatt elkeseredett fiát látva Zoltán atya nevében írta a következő sorokat:

„Oh Mária segíts! Halkan így sóhajtom.
Halavány rózsafűzéredről csendesen imádkozom
Félek, mert körülöttem most minden idegen
Krisztus Isten hatalmával erősíts meg engem.”

1967-ben Székesfehérvár Felsővárosi plébánián újabb két évi kápláni szolgálat következett.

Zoltán atya Székesfehérváron bekerült székesfehérvári egyházmegye történeti, művészeti és liturgikus bizottságába. Kezdetben a fehérvári sematizmusok (az egyházmegye intézményeinek és személyeinek címtára) számára az egyházközségek művészeti emlékeit és patrocíniumait (a templomok védőszentjeit) állította össze. A fiatal pap érdeklődése megnyerte az idősebb kutatók tetszését is. Shvoy Lajos püspök az egyházművészethez kivételes adottságai miatt különösen vonzódó káplánt szánta az Egyházmegyei Múzeum vezetőjének, azonban halála után szándéka nem teljesülhetett. Zoltán atya Shvoy püspök úrnak azonban ígéretet tett, hogy rendkívül értékes szakrális tárgyakból álló  gyűjteményét a múzeumnak fogja ajándékozni. Ez 2009-ben meg is történt.

Zoltán atya Székesfehérvár Belvárosban teljesített négy évi kápláni szolgálatot Tölgyes Kálmán atya közvetlen munkatársaként. Ezután a Fehérvártól 33 km-re délre fekvő  kisközség, Káloz plébános lett.

A múzeum gyűjteményét lehetőségeihez képest gondozta, de hivatalos vezetői kinevezést sosem kaphatott. Kálozon a hívek szerető befogadó közösségére talált. 1993-ig volt a falu plébánosa.

Kálóz, harangszentelés 1975 – A képen Szilárdfy Zoltán plébános, dr Potyondy Imre, Papp Lajos gondnok, Hufnagel Gyula templomatya, Harangozó Gyula egyházköszségi ügyintéző

A kálozi Szüz Mária mennybevitele titulusú templom új harangját Zoltán atya öntette a következő felirattal „A kálozi hősi halottak emlékére. Boldognak hirdet minden nemzedék.” A régi harangot – melyet még Prohászka Ottokár püspök szentelt fel – az első világháború idején hadi célokra vitték el, csupán a nyelve, a „szíve” maradt meg. Ezt építették be az 1975-ben felszentelt új harangba.

Kálozi évei alatt – 1977-ben – nyílt lehetősége az ELTE-n művészettörténetet tanulni. A német Herder kiadó felkérésére társszerzője lett az 1980-ban nyolc kötetben megjelent Keresztény Ikonográfiai lexikonnak, melyben a magyar szentek ábrázolásáról és kultuszáról írt. Diplomáját 1981-ben kapta meg. Öt évvel később bölcsészdoktorrá avatták, értekezését a magyar barokk szentképekről írta.

 

Fraknói díj átvétel (2006)

A késő Kádár-korban szinte lehetetlen volt egyházi személyként elkerülni a hatalom gyanakvását, és hiánypótló tudományos munkásságát a titkosrendőrség éber figyelme mellett kellett végeznie. A rendőrségi zaklatások közepette sajtó alá rendezett, 1984-es Barokk szentképek Magyarországon című kötetet számtalan tanulmány és monográfia követte, különösen 1990 után. 1984-ben keresztény ikonográfiai témájú egyetemi szakdolgozatok elismerésére jutalomdíjat alapított.1990-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem, majd több féléven át a Pázmány Péter Katolikus Egyetem meghívott előadója volt; 2012-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskola, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetem óraadó tanára volt. Munkásságát a  Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat 1994-ben Henszlmann Imre-díjjal,2 2006-ban az Oktatási és Kulturális Minisztérium Fraknói Vilmos-díjjal3 ismerte el.  1993-ban lett a Magyar Pálos Rend konfrátere4.

Zoltán atya a keresztény ikonográfiáról szóló számos könyv és tanulmány nemzetközileg is ismert és elismert szerzője, megannyi konferencia előadója volt, a barokk művészet legkiválóbb ismerői közé tartozott. :„Senkit sem ismerünk, akihez tudománya tárgya annyira  és úgy nőtt volna hozzá és vele, mint az ünnepelthez” írta találóan Zoltán atya 60. születésnapja alkalmából Mojzer Miklós a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Szilárdfy Zoltán egyszerre és elválaszthatatlanul volt életét teljesen Krisztus szolgálatának szentelő pap és kivételes tehetségű és műveltségű művészettörténész, a  keresztény kultusztörténet és ikonográfia tudósa.

Jankovits Gyula mellszobrának leleplezése – 1990. április.

Zoltán atya, bár 1956 óta nem Pomázon élt, de életének minden nagy eseménye Pomázhoz kötötte. 1961-ben újmiséjét Pomázon tartotta – ahogy ő fogalmazott – „kézvezetője” Tölgyes Kálmán koncelebrálásával. Itt volt ezüst és aranymiséje is. Felmenői baráti kapcsolatban voltak Jankovits Gyulával, ezért 1990-ben a Kaszab Károly által készített Jankovics Gyula mellszobor leleplezésekor őt kérték fel a szobor avatásra. A gyermekkora kedves Krisztusélményét megtestesítő Hősök terén álló feszület sorsának minden stációjánál a keresztet felszentelő papként jelen volt. Helytörténet előadásai mindig teltházasak voltak. Élvezetes stílusú pomázi vonatkozású írásai megjelentek a helyi újságokba.

Ahogy Zoltán atya fogalmazta. „Nekem Pomáz a hajszálereket jeleni. Ahogy a város címerében a fa a talajba kapaszkodik, úgy ágyazódtak bele az én anyai gyökereim a pomázi földbe, s nőttem ki belőle magasodva, lombosodva, de mindjobban eggyé válva.”

Pomázi ismerőseire mindig külön szeretettel emlékezett. Amikor a gyerekkora óta ismert és tisztelt,  korábban ugyanabban az utcában lakó dr. Laszlovszky József  kémikus, egyetemi tanár 2014-ben elhunyt,  már nem tudott pomázi temetésén részt venni, de külön misében imádkozott lelki üdvéért.

2003-ban – Golub Athanász polgármestersége alatt –  lett Pomáz város díszpolgára. Élete utolsó évtizedében szeretett volna Pomázra, kedves temploma és barátai közelébe visszatelepülni, de a lehetőség számára nem adatott meg. Zoltán atya számára a hazaköltözés csak a végső nyugalomban jutott osztályrészül. A pomázi temető családi sírkertjében lelt örök nyugalomra testvére és édesanyja mellett.

Gyászszertartás 2018.január 13.
(Fotó: Nagy Géza)

Gyászszertartására végrendelete szerint a pályája kezdetét és immár végét egyaránt szimbolizáló helyen a pomázi katolikus templomban került sor.

A gyászbeszédet paptársa és jó barátja Hofher József jezsuita atya mondta. Az elhunyt munkásságát méltatta Smohay András a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum igazgatója

 
 

Tisztelők tömege kísérte utolsó útjára Zoltán atyát

A temetésen tisztelőinek tömege megtöltötte a pomázi katolikus templomot, jelen voltak a pomázi testvéregyházak- és önkormányzat képviselői mellett többek közt dr Varga Lajos segédpüspök; dr Török József egyháztörténész, egyetemi tanár (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Hittudományi Kar); Csóka Péter János pálos tartományfőnök; Botfai József Levente Pálos házfőnök; Szakál László dunaszerdahelyi esperesplébános;

 

A sírnál együtt imádkozó különböző felekezetek

Németh Attila sopron-kertvárosi plébános; Heiter Róbert káplán Szentgothárdról. Továbbá a művészettörténeti- és néprajztudomány több jelentős képviselője: dr. Farbaky Péter, művészettörténész, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatója; dr. Mikó Árpád, művészettörténész, az MTA BTK Művészettörténeti Intézet tudományos főmunkatársa; Dr. Barna Gábor, néprajzkutató, egyetemi tanár (Szegedi Tudományegyetem, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport); dr. Csorba László, történész a Magyar Nemzeti Múzeum korábbi főigazgatója és a Római Magyar Akadémia korábbi igazgatója; dr. Terdik Szilveszter, művészettörténész (Iparművészeti Múzeum, Budapest; Görögkatolikus Örökség Kutató Csoport, Nyíregyháza); dr. Golub Xénia, művészettörténész, (Országos Széchényi Könyvtár, Budapest); dr Galavics Géza akadémikus, művészettörténész; dr Serfőző Szabolcs, művészettörténész (Iparművészeti Múzeum); Makói Juhász István festő-restaurátor művész, tanár; régi családi ismerősként is dr. Laszlovszky József régész, történész. Sírja beszentelését az elhunyt kívánságának megfelelően Mosolygó Péter görögkatolikus lelkész végezte,  Terdik Szilveszter pedig a görögkatolikus egyházat és egyben a művészettörténész kollégákat is képviselve vett részt a szertartásban.

 

Jegyzetek:

1Waerdale – Safe the Children Fund – angol gyermekvédelmi alapítvány volt. A háború következtében  különösen sokan maradtak árván, családjukat vesztetten. Az ő életüket segítette, nekik adott otthont az intézmény. Az így összeszedett gyerekekből lettek a kastély új lakói, de – némi protekcióval néhány pomázi serdülő is kaphatott itt ebédet vacsorát, amit ételhordóval haza is vihettek, hogy néhány falat juthasson a felnőtt családtagoknak is.

2Henszlmann Imre-díj – A Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat adományozza – Olyan magánszemélyeket és intézményeket tüntetett ki eddig is ezzel az elismeréssel, akik kiemelkedően támogatják a magyar régészet, művészettörténet, iparművészet és műemlékvédelem ügyét.

3Fraknói Vilmos-díj – azoknak adományozzák, akik munkássága kiemelkedő a teológia, filozófia vagy az egyháztörténelem területén, illetve akik tevékenységükkel előmozdították a magyar vallási élet megújulását és a teológia oktatásának fejlődését. A díj tulajdonosai többek közt: Jelenits István teológus, biblikus professzor; Erdő Péter esztergom-budapesti érsek; Jakubinyi György gyulafehérvári érsek; Bolberitz Pál Széchenyi-díjas, római katolikus pap, filozófus, egyetemi tanár; Vanyó László PKKE Hittudományi Kar professzora.

4Pálos konfráter –  A konfraternitás a hála jeléül adott tiszteletbeli rendtagságot jelenti. A konfráterek így részeseivé válnak mindazoknak a lelki kincseknek, amelyeket a pálos rend tagjai megszentelt életükkel elnyertek.

 

A cikkben szereplő – külön nem jelölt – képek forrása: Szilárdfy Zoltán: Családtörténeti FÉNYképeskönyv és Egy Pomázi iparművész képes feljegyzései c. művei.

“A Szilárdfy család emlékezete” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Mennyire megérdemli ez a rendkívüli család az emlékezést! Nagyon szerettem hozzájuk járni … Gyula bácsi óriási tudásával és mindenre kiterjedő érdeklődésével nagy emberformáló erővel bírt, ezt valamennyi tanítványa érezte. Margit néni kedvessége felejthetetlen!

  2. Kedves Magdi!
    Szivből köszönöm néked ezt a gondosan össze állitott irást. Szilárdfy család ezt meg érdemelte. Olvasva irásodat jöttek elő az emlékek a család minden tagjával történő beszélgetésekről, találkozásokról Nagyon jó volt olvasni

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.