Dr. Martonyi János volt külügyminisztert a napokban Corvin lánccal tüntették ki. Pomázhoz gyermekkori emlékei fűzik, amelyekről korábban Szilárdfy Gyula emlékezett meg. Írását : a Pomáz Barátai Társaság ez alkalommal újra közreadja.
Nemrégiben írtunk a Szilárdfy Gyuláról, akinél Pomáz helytörténetét kevesen ismerték jobban. Ha élne, most a Corvin lánccal kitüntetett dr. Martonyi Jánosról hallva biztos felelevenítené a 2001-ben a Pomázi Hírlevélben megírt történetet, miszerint gyermekként Magyarország volt külügyminisztere az ő nyakában lovagolt. Dr. Martonyi János élete anyai nagyszülei révén Pomázhoz is kötődik. Ifjúkora nyarait gyakran töltötte Ránky nagymamáéknál, a Jankovits utcai házban.
Abban a házban, ami még arról nevezetes, hogy korábban Jankovits Gyula élt és alkotott. A ház homlokzatán most is ott van a dombormű, amely egy bibliai jelenetet ábrázol (Jákob viszontlátja Józsefet) és amellyel Jankovits Gyula 1893-ban Udvari díjat nyert.
A Ránky családnak két gyermeke volt, Miklós és Rózsika. Rózsika férje volt a jogász, egyetemi tanár id. Martonyi János. Miklósnak két fia volt Miki és Pali; Rózsikának két lánya Éva (Cinike), Erzsi (Picur) és egy fia Jancsika (a későbbi miniszter).
A házat a Ránky nagyszülők 1966-ban eladták, és a ház egy része Régiusz doktor úr és családja szolgálati lakása volt.
Mindezekről az alább közölt írás és dr. Martonyi János meleg hangú, kedves emlékeket felidéző válaszlevele tanúskodik.
Nyakamban a külügyminiszter (Szilárdfy Gyula írása – Pomázi Hírlevél 2001/5 )
Ismeritek, kedves polgárok, azt a kis pomázi házat a Jankovits utca legvégén, most már nem a legeslegvégén?
Hetven évvel ezelőtt még ott lakott a híres szobrász Jankovits Gyula, a többi között a Szent Gellért szobor alkotója, aki állítólag olyan szegény volt, hogy a padlóját is eltüzelte a végén. Most városunk jegyzőjének dr.Czink Józsefnek és másoknak az otthona, Sashegyi Sándor pedig a szomszéd volt hajdanán.
A Boglárka utcánál ötven évvel ezelőtt egy másik polgári család, Ránkyék laktak. Ok nem igazán voltak régi pomáziak (Randl-nak is hallottuk említeni őket, lehet, hogy csak odavetett szó),de mégis bele tartoznak a XX. századi Pomáz történetébe.
Ránky bácsi valamiféle technikus, esetleg vállalkozó lehetett és katolikus templomatya Tölgyes Kálmán plébános idejében. Fia Ránky Miklós a negyvenes évek második felében a pomázi cserkészcsapat parancsnoka volt valószínűleg mindaddig amíg Rajk László az egész cserkészetet több mással együtt be nem tiltotta. Ránky Miki kiváló mérnök lett, mintegy negyven évesen balatoni vitorlás baleset vetett véget életének. Fiait kimentették, ő bent maradt. Volt egy nővére is Ránky Rózsika, egy egyetemi tanár felesége, két kislány és egy kisfiú édesanyja. Ő sem sokáig élt.
1949 első felében lehetett, hogy tejet hordtam hozzájuk, de inkább csak vasárnaponként, hiszen iskolába jártam. Volt úgy, hogy az említett kisfiú, Jancsika, itt nyaralt a nagymamánál Ránky Maca néninél. Kaptunk egy vajas kenyeret a nagyitól és Jancsikát a nyakamba véve rohangáltam körös-körbe a ház körül. Én tizenöt, a gyerek úgy ötéves lehetett akkor. A kertben szöllő volt (a Szöllőtelep körül mi így írjuk), az udvar kavicsos sóderral felszórva.
Néhány évvel később 1955-ben, vagy 56-ban is itt nyaraltak a nagymamánál Jancsika, két nővére és az anyuka. Úgy látszik kirándulni volt kedvük és engem a nagyfiút kértek fel túravezetőnek. Felmentünk a Lajos forrásig (a Dréher kastély akkor már Ságvári menedékház lehetett) és amennyire vissza tudok emlékezni: Jancsika folyton előre szaladt, míg én Rózsikának és két lányának Cinikének és Picurnak „nyomtam a szöveget” kicsit hátrébb úgy, ahogy most Martonyi János teszi az EU- ban, hogy vegyék már be szegény kis hazánkat… (fene a kényes fajtájukat. Sz. Gy.) Azóta sem láttam őket. A nagyszülők meghaltak, Miklós és Rózsika is. Miklós fiai megvoltak, majd a rendszerváltás után láttuk szerepelni Martonyi Jánost. Az életkori adatok, s egyéb körülmények is megegyeznek, akit a nyakamban lovagoltattam ő kell, hogy legyen – az ország jelenlegi külügyminisztere.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KÜLÜGYMINISZTERE
Szilárdfy Gyula úr
Pomázi Tükör Szerkesztőség
Pomáz
Tisztelt Szilárdfy Úr, Kedves Gyula!
A pilisszentkereszti Papucsek Hermina néni közvetítésével most jutott el hozzám a Pomázi Hírlevél 2001/5. száma. Nagy örömmel és megindultsággal olvastuk visszaemlékezésedet, feleségemet még meg is könnyeztetted. Pedig ő sohasem járt a Jankovits u. 33. szám alatt és nagymamámat, Ránky Maca nénit csak élete legutolsó éveiben ismerte meg, aki akkor már 90 felé járt.
A házat a nagyapám – ha jól emlékszem – 1966-ban adta el és ezzel nemcsak nagyszüleim, hanem sokunk életében lezárult egy korszak. Véget értek a pomázi nyaralások, a nagy családi ebédek, a délutánig húzódó politizálások és a sok-sok tréfa és nevetés, aminek persze főszereplője az 1963-ban elhunyt csodálatos nagybátyám, Ránky Miklós volt. A világpolitika állását döntően apám világította meg, Miklós viccein pedig a gyerekek és az idősebbek egyaránt nevettek. A Ránky-fíúk mindketten a Műegyetemet végezték el (kis) Miki most neves vállalkozó a számítógépprogramok világában, Pali ugyanezzel foglalkozik, de egyetemi tanárként Amerikában. Cini (Éva) és Picur (Erzsi) is jól vannak, előbbi a francia irodalom egyetemi tanára, Erzsi pedig orvosként szigorúan ügyel az egész család egészségére.
A pomázi ház azonban mindannyiunk életét befolyásolta. Talán a pomázi emlék volt a döntő abban, hogy pár esztendővel ezelőtt magam is kiköltöztem Budapestről és Szadán vettünk házat. Az ebédlő falairól Bundschuh Ottónak a pomázi házról készült akvarelljei néznek le ránk, mintha a nagyszülők emlékezetes halljában ennénk, ahol Tölgyes Kálmán plébános (majd esperes) is oly sokszor megfordult. Gyakori vendég volt még a mindenki által nagyon szeretett unokaöcs, Laffers Zoltán, aki 1956 után távozott, s ma Németországban szemészprofesszor és boldog nyugdíjas.
E rövid bevezető után térek mondandóm lényegére. Laffers Zoli a háború alatt a Ludovikára járt, s a háború végén tisztként esett – szerencséjére – amerikai fogságba. Tiszti díszkardja viszont itthon maradt, s valamikor az 50-es évek elején azt egy karácsony alkalmával különös ünnepélyességgel nekem ajándékozta. A kard volt az én legnagyobb titkom, csak ritkán vehettem elő, amikor képzeletben megvívtam a hazára törő ellenségekkel, és persze legyőztem őket. 1956 után azonban nagymamám nagyon megijedt, különösen, amikor kezdetét vette a „pomázi ellenforradalmárok” pere, amire a pomáziak nyilván jól emlékeznek. A kardot a padláson elrejtette, a tető alá, egy szűk résbe. A fényes tiszti díszkard ott is maradt. Lehet, hogy később már nem féltünk annyira, de a kardot nem lehetett és nem is volt szabad elővenni. Ugyan mire szolgált volna, kivel mertem volna akár csak képzeletben harcba szállni? Jó 30 esztendővel ezelőtt egy pomázi lovaglásból hazatérvén benéztünk a házba. Barátságos doktor úr nyitott ajtót, akinek elmeséltem a kard rövid történetét. Mivel rendelését nem tudta megszakítani, arra kért, hogy később – megfelelő alkalommal térjünk vissza és akkor együttesen megkeressük a kardot. Azóta sem mentem vissza a Jankovits u. 33. alatti házba. Maradjon hát most már a kard a Jankovits u. 33. alatti ház titka. A ház külseje sokat változott, a „szöllő” helyén új ház épült és a környékre bizony alig lehet ráismerni. Az ország szabad lett, Pomáz város lett, és akik nincsenek már velünk, azoknak őrizzük emlékét. A kard pedig húzódjon meg békében a tető alatt.
Budapest, 2001. október 31.
Üdvözlettel: Martonyi János
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG KÜLÜGYMINISZTERE
Pomázi Tükör Szerkesztőség
Pomázi Hírlevél
Pomáz
Kossuth Lajos u. 23.
2013
Tisztelt Pomáz Barátai Társaság!
Mellékelten küldöm a Szilárdfy Gyula részére írt levelemet, amelyet a Pomázi Hírlevél 2001/5. számában megjelent, „Nyakamban a külügyminiszter” című cikkére válaszként írtam.
Kérem, hogy e levelet juttassák el a címzett részére. Természetesen semmi kifogásom nincs az ellen, sőt megtiszteltetésnek tekinteném, ha a levelet a Pomázi Hírlevél közölné.
Budapest, 2001. október 31.
Tisztelettel:
Martonyi János
Vélemény, hozzászólás?