A pomázi címerfa levágott ága

Pomáz várossá válásakor, 2000-ben létrehozott címer, a lakosság összetételét meghatározó öt nemzetiséget – magyar, szerb, német, szlovák, cigány – szimbolizáló ötágú fán már nem jelent meg a zsidókat jelentő hatodik ág, pedig egészen 1944-ig komoly szerepet játszottak a település életében. 75 éve, 1944 május 26-án kellett elhagyniuk a házaikat, a csillaghegyi gettóba deportálták őket a Dunakanyar zsidóságával együtt. Ekkor a pomázi zsidó hitközségnek 304 tagja volt, akiknek többségét, öreget és gyereket, férfit és nőt vittek el koncentrációs táborba. Az elhurcoltak közül csak 23-an tértek vissza, többiek a deportálás, koncentrációs tábori kivégzés, munkaszolgálat áldozatai lettek. Egy kisebb falu lakossága, amelyiknek megvoltak a legfontosabb intézményei: templom és iskola, temető, kultúrház, Ifjúsági- és Nőegylet, műhelyek és szőlők, üzletek és lakóházak. Mit tudunk ma róluk? Róluk, akik szomszédok voltak, akiknek a gyerekei együtt játszottak a németek, szerbek, magyarok gyerekeivel, akik ugyanúgy pomázinak érezték magukat, mint a többi itt élő nemzetiség.

A zsidó közösség eltűnt, a zsinagógát 1961-ben lebontották, lakóház épült a helyén, ahogyan lakóház lett a mellette álló közösségi házból is. A pomázi őslakosok még tudnak róluk, azonban sokan már csak a szüleik elbeszéléseiből merítik az emlékeiket például a Laszlovszky (ma Dózsa Görgy) utcában lakó sokgyerekes Grósz Nándor főrabbiról, aki egész családjával Auschwitzban halt meg, a Beniczky utcában több bérbe adott házzal rendelkező, ezért a szomszédjaitól „hatházi” előnevet kapott Gottlieb Mózesről, vagy Ullmann Ármin szatócsboltjáról. A tejkiméréssel és bérfüstöléssel foglalkozó Weisz Oszkárra, vagy ahogy mindenki hívta „Weiszoszi”-ra, többen emlékezhetnek még, akik gyerekként jártak hozzá zománcos tejeskannájukkal az esti fejés után.

A történeti munkák őrzik a neveket, adatokat, azonban a magyar nyelv nagyon pontosan megfogalmazza az „élő emlékezet” kifejezéssel, hogy mi kell ahhoz, hogy továbbra is részei legyenek Pomáz történetének. Személyes emlékek legfeljebb 2 generáción keresztül lehetnek, azonban a közös tudás is közösséget teremt, amely olyan erő, amiről nem mondhatunk le. Tudnunk kell róluk, a sorsukról, hogy tanulhassunk belőle, hogy ne történhessenek hasonló esetek. És ezt minden nemzedéknek át kell adni, akkor is, ha ehhez a pillanatnyi politikai helyzetben bátorságra van szükség. 1946 márciusában, amikor Pomázra is megérkezett a német nemzetiségűek kitelepítését irányító csoport, a tanácsi jegyzőkönyvben fennmaradt Demeter József református lelkész felszólalása:

Ki akarom tehát fejezni azt a véleményemet, hogy a lelkem legmélyén nem tudom helyeselni a kérdésnek mostani formájában való elintézését. Tudom, hogy sem én, sem Önök nem segíthetünk rajta, de tudom azt is, hogy jogunk megalkotni és kifejezni véleményünket. A zsidókérdés közelmúltbeli módszereit és elintézését sem helyeseltük. És milyen sokak voltunk egyek a nem-helyeslésben. De milyen méltán érhette később a vád azokat, akik hallgattak, hogy miért nem emelték fel szavukat ellene, hogy miért nem formáltunk ki olyan közvéleményt, amelyik lehetetlenné tette volna a kérdés olyanformájú elintézését….

Miért engedjük folytatni a magyar életben azt a gyakorlatot, hogy egyeseket, csoportokat, kasztokat törvényes látszattal szinte mindenükből ki lehet forgatni, lehet költöztetni, deportálni, kitelepíteni, rekvirálni, az után mások verejtékével szerzett javakat lehet osztani, kiigényelni, kisorsolni? – Hová vezet ez, és lesz-e megállás? – A háború lelkirombolásaiban meglódult, gátat tört, aljas tömegindulatok nem fognak-e holnap új áldozatot, új kitelepítendő, kifosztható rétegek után nézni? – Nem következik-e majd ez után ilyen, vagy olyan népcsoportok, felekezetek vagy politikai pártok, vagy társadalmi osztályok hasonló eljárás alá vonása.

A pomázi zsidó közösségről, sorsukról való tudás olyan erő, amelyről nem mondhatunk le. Erkölcsi kötelességünk felhívni a figyelmet arra, hogy csak az a közösség lehet erős, amelyik képes a tagjai megtartására nemcsak a jelenben, de az emlékezet segítségével a múltban is, ez pedig a jövőnk záloga.

Az “Elfeledett szomszédaink” kiállítás a Művelődési Ház 104-es termében június 14-ig tekinthető meg a ház nyitvatartási idejében hétfőtől péntekig 9-18 óra között, csütörtökön 16 óráig.  

A kiállítás zárónapján finisszázst rendezünk, 17 órától tárlatvezetést, beszélgetést tartunk, 18 órától városi séta keretében végigjárjuk az egykori zsidó lakossághoz köthető emlékeket. A séta a Hunyadi utcában, a volt zsinagógánál ér véget.

 
Mindenkit szeretettel várunk!

“A pomázi címerfa levágott ága” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kétségtelen ,hogy a mostani kiállításig,kevés szó esett a valóban letört ágról.A település történetét végigkíséri a itt megtelepülők folyamatos cserélődése,amelyet az esetek zömében az akkor fennálló hatalom indított el.Legyen a szerb be- és kivándorlás,a tótok, németek be- majd
    erőszakos kitelepítése,a felvidéki magyarok áttelepítése,a zsidók megsemmisítése.Talán mind között nekik jutott a legszomorúbb vég.Jelentős részük még új hazára sem lelhetett,hiszen elnyelték őket a megsemmisítő táborok.Mindezek helytörténetünk részét képezik, amellyel ideje volt szembesülni,ha csak egy főhajtás erejéig is.

  2. Tisztelt Siklódi Csilla!

    Grósz Nándor (Áháron Cví) pomázi ortodox főrabbi életére vonatkozó adatokat gyűjtöm. Abban kérem a segítségét, mivel kevés életrajzi adatra bukkantam eddig, ha tudomása van ilyenről, legyen kedves szólni nekem.
    Pl. Hol lakott Grósz főrabbi és családja?
    Mikor született öt gyermeke?
    Mit lehet tudni sorsukról? Ugy tudom az egész család a Holocaust áldozata lett.

    Köszönettel:
    Ujlaki György

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.