Pomáz várossá válásakor, 2000-ben létrehozott címer, a lakosság összetételét meghatározó öt nemzetiséget – magyar, szerb, német, szlovák, cigány – szimbolizáló ötágú fán már nem jelent meg a zsidókat jelentő hatodik ág, pedig egészen 1944-ig komoly szerepet játszottak a település életében. 75 éve, 1944 május 26-án kellett elhagyniuk a házaikat, a csillaghegyi gettóba deportálták őket a Dunakanyar zsidóságával együtt. Ekkor a pomázi zsidó hitközségnek 304 tagja volt, akiknek többségét, öreget és gyereket, férfit és nőt vittek el koncentrációs táborba. Az elhurcoltak közül csak 23-an tértek vissza, többiek a deportálás, koncentrációs tábori kivégzés, munkaszolgálat áldozatai lettek. Egy kisebb falu lakossága, amelyiknek megvoltak a legfontosabb intézményei: templom és iskola, temető, kultúrház, Ifjúsági- és Nőegylet, műhelyek és szőlők, üzletek és lakóházak. Mit tudunk ma róluk? Róluk, akik szomszédok voltak, akiknek a gyerekei együtt játszottak a németek, szerbek, magyarok gyerekeivel, akik ugyanúgy pomázinak érezték magukat, mint a többi itt élő nemzetiség.
A zsidó közösség eltűnt, a zsinagógát 1961-ben lebontották, lakóház épült a helyén, ahogyan lakóház lett a mellette álló közösségi házból is. A pomázi őslakosok még tudnak róluk, azonban sokan már csak a szüleik elbeszéléseiből merítik az emlékeiket például a Laszlovszky (ma Dózsa Görgy) utcában lakó sokgyerekes Grósz Nándor főrabbiról, aki egész családjával Auschwitzban halt meg, a Beniczky utcában több bérbe adott házzal rendelkező, ezért a szomszédjaitól „hatházi” előnevet kapott Gottlieb Mózesről, vagy Ullmann Ármin szatócsboltjáról. A tejkiméréssel és bérfüstöléssel foglalkozó Weisz Oszkárra, vagy ahogy mindenki hívta „Weiszoszi”-ra, többen emlékezhetnek még, akik gyerekként jártak hozzá zománcos tejeskannájukkal az esti fejés után.
A történeti munkák őrzik a neveket, adatokat, azonban a magyar nyelv nagyon pontosan megfogalmazza az „élő emlékezet” kifejezéssel, hogy mi kell ahhoz, hogy továbbra is részei legyenek Pomáz történetének. Személyes emlékek legfeljebb 2 generáción keresztül lehetnek, azonban a közös tudás is közösséget teremt, amely olyan erő, amiről nem mondhatunk le. Tudnunk kell róluk, a sorsukról, hogy tanulhassunk belőle, hogy ne történhessenek hasonló esetek. És ezt minden nemzedéknek át kell adni, akkor is, ha ehhez a pillanatnyi politikai helyzetben bátorságra van szükség. 1946 márciusában, amikor Pomázra is megérkezett a német nemzetiségűek kitelepítését irányító csoport, a tanácsi jegyzőkönyvben fennmaradt Demeter József református lelkész felszólalása:
„Ki akarom tehát fejezni azt a véleményemet, hogy a lelkem legmélyén nem tudom helyeselni a kérdésnek mostani formájában való elintézését. Tudom, hogy sem én, sem Önök nem segíthetünk rajta, de tudom azt is, hogy jogunk megalkotni és kifejezni véleményünket. A zsidókérdés közelmúltbeli módszereit és elintézését sem helyeseltük. És milyen sokak voltunk egyek a nem-helyeslésben. De milyen méltán érhette később a vád azokat, akik hallgattak, hogy miért nem emelték fel szavukat ellene, hogy miért nem formáltunk ki olyan közvéleményt, amelyik lehetetlenné tette volna a kérdés olyanformájú elintézését….
Miért engedjük folytatni a magyar életben azt a gyakorlatot, hogy egyeseket, csoportokat, kasztokat törvényes látszattal szinte mindenükből ki lehet forgatni, lehet költöztetni, deportálni, kitelepíteni, rekvirálni, az után mások verejtékével szerzett javakat lehet osztani, kiigényelni, kisorsolni? – Hová vezet ez, és lesz-e megállás? – A háború lelkirombolásaiban meglódult, gátat tört, aljas tömegindulatok nem fognak-e holnap új áldozatot, új kitelepítendő, kifosztható rétegek után nézni? – Nem következik-e majd ez után ilyen, vagy olyan népcsoportok, felekezetek vagy politikai pártok, vagy társadalmi osztályok hasonló eljárás alá vonása.”
A pomázi zsidó közösségről, sorsukról való tudás olyan erő, amelyről nem mondhatunk le. Erkölcsi kötelességünk felhívni a figyelmet arra, hogy csak az a közösség lehet erős, amelyik képes a tagjai megtartására nemcsak a jelenben, de az emlékezet segítségével a múltban is, ez pedig a jövőnk záloga.
A kiállítás zárónapján finisszázst rendezünk, 17 órától tárlatvezetést, beszélgetést tartunk, 18 órától városi séta keretében végigjárjuk az egykori zsidó lakossághoz köthető emlékeket. A séta a Hunyadi utcában, a volt zsinagógánál ér véget.
Vélemény, hozzászólás?