A lányom gimnazista korában – több mint 15 éve – mesélte a történetet.
Akkor intenzíven sportolt, szinte naponta járt edzésre a barátnőivel. A telepet egy fiatalember vezette, aki kb. 10-12 évvel volt idősebb a lányoknál, és ő is gimnáziumba járt, a dolgozók esti gimnáziumába. A lányok jól szórakoztak azon, hogy néha segítettek neki házi feladatot írni. Egyszer aztán a srác megunta a cukkolást:
-Könnyű nektek, nincs más dolgotok, mint iskolába járni, a szüleitek mindent a feneketek alá tolnak. Én munka mellett csinálom, a családom ráadásul kinevet. Szerintük időpocsékolás az egész, nem lesz jobb, ha érettségivel tolom a talicskát. Csak egyszer próbálnátok meg cserélni velem!
Nem cseréltek, de elgondolkoztak, és engem is azóta foglalkoztatott a kérdés, vajon hány gyerek kerül ki úgy az általános iskolából, hogy a körülményei, a lehetőségei miatt 14-16 éves korára semmi nem motiválja arra, hogy továbbtanuljon akkor sem, ha képes lenne rá? Akkor még nem tudják, hogy ezzel jelentősen beszűkítik a jövőbeni esélyeiket. Közülük vajon hányan jutnak el oda, hogy saját elhatározásból később pótolják, amit elmulasztottak?
Ezeknek a gyerekeknek nagy részét a kellő pillanatban érkező motivációval más útra lehetne terelni, meg kellene értetni velük, hogy a tanulás elsősorban lehetőség, nem pedig kötelesség.
Gyerekekkel foglalkozó szakemberekkel, pedagógusokkal beszélve legtöbben egyetértettek abban, hogy az egyik ilyen pont harmadikos korban jelentkezik. Az elsősökre és másodikosokra sok figyelem irányul. Az iskolakezdés kiemelkedő esemény, másodikban kezdik el őket osztályozni – aztán harmadikra lecsökken a lendület. Az iskolák többsége, a pedagógusok, megpróbálják az életünk változásával lépést tartó, korszerű oktatási módszereket bevezetni, használják pl. a digitális lehetőségeket, az élménypedagógiát, mégis ekkor kezdődik sok gyereknél az érdektelenség kialakulása. Az iskolán kívülről érkező elismerés segíthet a motiválásban.
2018 novemberében, amikor felvetődött, hogy közös énekléssel, egy adventi „flashmobbal” hangolódjunk rá a karácsonyi ünnepre, egyetértettünk abban, hogyha sikerül pénzadományt is gyűjteni, azt a helyi oktatásban szeretnénk felhasználni.
Egy ösztöndíjra való pénz gyűlt össze, de mellénk álltak civil szervezetek és adományozók, így mind a négy pomázi iskolának felajánlhattuk az Adventi ösztöndíjnak elnevezett támogatást. Az odaítélés szempontjait nagyon rugalmasan határoztuk meg, hogy a pedagógusoknak, az iskolának minél inkább szabad kezet adjunk. Két alapelvet tartunk fontosnak:
- a tanuló saját erőfeszítését szeretnénk elismerni, támogatni, ami nem feltétlenül az ötös jegy megszerzését, hanem a jobbá válás érdekében végzett munka mennyiségét jelenti
- olyan gyereknek szeretnénk segíteni, akinek az ösztöndíj ténylegesen segít valamilyen célja elérésében, vagy a családjának a körülményei javításában
Az ösztöndíj nem szociális támogatás, de befolyásolja az odaítélést, nem feltétlenül a legjobb tanulmányi eredményű gyerek kapja. Megfelelő kommunikációval ez nem okoz feszültséget, inkább lehetőség a szociális érzékenyítésre. Az együttérzés gyakorlása legalább olyan fontos, mint a tételes tudás.
Egyelőre szerény összeggel indultunk, de biztosak vagyunk benne, hogy sokan fognak csatlakozni, akik egyetértenek céljainkkal, és 2020-ban jóval több gyerek kaphat elismerést. A felsőbb évfolyamosok bevonásával tovább építhetjük felmenő rendszerben az ösztönzést, vagy párhuzamosan újakat állíthatnánk fel.
Tudom, hogy sokan más kiírást tartanának jónak. Magam is számtalan szempontot tudok még felsorolni – aki a legnagyobb utat tette meg a fejlődésben, aki a legtöbb segítséget nyújtotta a többieknek, aki valamilyen művészeti ágban vagy sportban kiváló, akinek volt valami kiemelkedő produktuma, aki a környezet védeleméért tett a legtöbbet, aki olyan eseményt szervezett, ami sokak számára nyújtott jó élményt, vagy önkéntes csoportok együttműködése -, ezekre mind lehetne ösztöndíjat, jutalmat alapítani, és akkor pályázat kiírásáról, mint célzott versenylehetőségről nem is beszéltünk.
Az lenne igazán jó, ha azok, akik tőlünk eltérően gondolkodnak, ők is létrehoznák a saját elképzelésük szerinti – és a szakemberekkel egyeztetett – ösztöndíjakat, pályázatokat. A legfontosabb, hogy a közösség megmutassa, felelősséget érez az iskolákban folyó oktató-nevelő munka iránt. Mi örömmel átadjuk tapasztalatainkat bárkinek.
Vélemény, hozzászólás?