Miközben minden év március 11-én megemlékezünk arról a 1032 német falutársunkról, akiket a háború utáni megtorlás több mint 200 év után kitelepítésre ítélt, hajlamosak vagyunk elhallgatni a Felvidékről betelepítettek sorstragédiáját.
Ąz Érsekújvár melletti Udvard község főterén álló emlékmű bazaltkockáinak egyikén bevésve megláttam Pomáz község nevét. Mind a mai napig nem tudom, ki tehette oda Pomázról az 1990-es években. Persze nem tudják az udvardiak sem. Kérdésemre a válasz annyi volt csak, hogy a felállításakor az elszármazottak egyike így jelölte új hazáját, a több mint 20 magyarországi település mellett. Igen, bosszúsan mondhatnám, ezek vagyunk mi, magyarok.
Persze nekem is mindez csak akkor jut eszembe, miközben morzsolgatom Berecz Antal atyafi emlékező sorait. ,,A mi családunk 1947 telén –27 fok hidegben menekült a Felvidékről a Szudétába való deportálás elől Magyarországra, a Litke nevű faluba, ahonnan pár hónapnyi ottani tartózkodásunk után Pomázra telepítettek bennünket.”
Még négy évet Pomázon járt általános iskolába. Meghatározó élményt jelentett Somodi László rajztanár és Sashegyi Sándor helytörténész megismerése.
,,Tele volt titkokkal a hajdani Pomáz. Nagyon szép látványt jelentett az én koromban többek között úgyszintén naplementekor a legelőkről hazatérő tehéncsorda, meg a sziklák tetején ugrándozó kecskék, melyeknek a szép barna arcú cigány pásztora, a felesége szerint mindenki másnál szebben tudott harangozni.”
Pomáz, Orgona utca
Mint gyermek, ismerte Tölgyes Kálmán esperest, Jeges Ernő és Erdős Géza festőművészt, Rudnay tanítványt, Vezér Ferenc pálos szerzetest.
A Képzőművészeti Gimnázium után a sikertelen főiskolai felvételit követően végzett, kirakatrendezőként dolgozott 1956-ig. Tagja lett Pomázi Nemzetőrségnek, részt vett a fővárosi forradalmi eseményekben – Bem téri tüntetés, Sztálin szobor ledöntése, Kossuth téri mészárlás – mint afféle fiatal, lelkes ember.
,,Bóna Zsigával már jóval a szabadságharc leverése utáni napon találkoztam utoljára a Hősök szobra, meg a református templom közötti helyen, mikor épp a forradalmunkat eltiprók plakátját próbáltam letépni.”
Berecz Antal megtette azt, amit megkövetelt tőle a haza. Persze számolva a következményekkel, egy zsíros kenyérrel és 20 forinttal a zsebében, irány Ausztria.
A számkivetettség iskoláját is végigjárva, 1967-ben szerzett diplomát Párizsban festő szakon. Később Németországbe költözött és ma is ott él, alkot és emlékezik.
Keresztút sorozatát a lakitelki Római Katolikus Egyházközösségnek adományozta, de művei megtalálhatók miskolci, losonci, salgótarjáni múzeumokban is.
Kérem, Berecz Antal felvidéki honfitársunknak, fejet hajtva, gondolatban szenteljünk egy pár másodpercet.
Bolyki István
- május 04.
A pomázi templom előtt (1986)
Vélemény, hozzászólás?