Itt születtem, itt élek a Kőhegy a Kevély , no meg az Oszoly árnyékában. Én még emlékszem, a csörgedező Barát-patakra, amely most csak kiszáradt patakmeder…
Partján a vörös szilva fákra, melynek érett gyümölcse milyen jól esett útban hazafelé. Jártam gombászni a kalászi legelőre, hajnalban mentünk mikor még harmatos volt a fű, s nem jöttünk haza üres kézzel. Az ott legeltetett tehenek jóvoltából volt ott csiperke, szegfű gomba is. Hajdanán, kora reggel indultak az Oncsa telepről a batyuzók, fel az erdőbe, ott a hullott ágakból termetes hátizsákot raktak. Nem szólt érte az erdész, tudta, fűrész balta nincs náluk, azt vitték ami úgy is veszendőbe ment. Hazafelé a kis patak egy pihenőpont volt. A szomorú fűzfa árnyéka, a tiszta víz csörgedezése erőt adott az út többi részére is. Még előttük volt a Szuszogó, a meredek domboldal. Az így hazahordott fa, egy-két napra megoldotta a főzést. Gáz akkor még nem volt.
Aztán a Majdi… sok élmény színhelye! Több részén még működő kőbánya, az Oszoly felé még művelt szőlős, gyümölcsös… Tavaszi, nyári napokon hanyatt feküdtünk az illatos fűbe, lestük a pacsirta körözését, vagy találgattuk mit formál egy-egy bárányfelhő. Olyan volt az égbolt, mint gyönyörű harang, amely ránk borul… Aztán itt is volt gomba, szamóca, ha éppen ideje volt. A falu végéről ide hajtotta fel azt a pár helyi tehenet Jucka néni és férje. Ennek köszönhetően volt a bőséges gombatermés. A hatvanas években már töltényhüvelyeket keresgéltünk, amit a szentendrei orosz laktanyából idejáró kiskatonák lőttek szerteszét. Mert itt gyakorlatoztak, többnyire tankokkal jöttek fel. Izgalmas volt nekünk gyerekeknek a sziklafalak, a lövészárkok.
A mostani Vörösmarty lakótelep helyén volt a községi szőlő. Zsaké nevű borszőlővel, de mi tudtuk, hol van az Ambrus bácsi kecskecsöcsűje, vagy éppen hol dézsmálhatjuk a Daruék illatos muskotályosát. A terület szélét a cseresznyés zárta, aminek szedése, betakarítása az egész telepnek munkát adott. Ha valaki nem otthon csinálta a borát, minden termés a felvásárlóhoz ment, a begyűjtőhely a Hév vagonok, majd a gyümölcs begyűjtő volt. Most ott az Öregek Napközi otthona van. Itt aztán volt mindenféle mit Pomázunk megtermett. A cseresznye, az egres, a meggy, a barackok az almák minden fajtája , mennyisége. Innen vitték lovas kocsival az állomásra, ott be a vagonokba, aztán irány a főváros…
Kis falunk macskaköveit taposva jártam az iskolát, előbb a Bartkó telepit, aztán az I. számút az iskola utcában. Hosszú volt az út, az Oncsa telepről idáig . Jó negyvenöt perc is kellett hogy háromnegyed egyre ott legyek. Hazafelé, még hosszabb volt az út, mindenhol megállva, minden megbámulva. Vagy a Fáy-n, vagy a Luppa Vidoron végig, aztán a Rózsa utcán, a Szőlő telepen fel…
Manapság, ha éppen gyalog arra járok, kutatom, keresem a régi helyeket, emlékeket. Van ahol még úgy látom a régi házakat, mintha az idő megállt volna körötte, de ez a kevesebb. Ahol már szinte meg sem ismerem, be sem tudom azonosítani a környéket, valami szívfájdalom fog el. Mintha valamit elvettek volna tőlem… Mintha már nem lennék itthon…
Vélemény, hozzászólás?