Mindig szerettem a megsárgult, csipkés szélű, családi fényképeket nézegetni. Régi időkről mesélnek, olyan korról, amely ma már múltidőben létezik. Róluk sokszor olyan arcok néznek ránk – fiatalon és derűsen –, akiket már csak elmesélésekből ismerünk. Egyetlen ilyen kép kedves és tragikus családi emlékeket ébresztenek, megmutatják, hogy a nagybetűs történelem miként vetett árnyékot az egyéni sorsokra, egy közösség, és akár egy település, esetünkben Pomáz életére.
Karácsonykor került a kezembe a családi albumból egy hetvenegy évvel ezelőtt készült kép. Tizenhét éves lány látható rajta, fehér tündérlányruhájában, oldalán huszárnak öltözött lovagjával.
Nagymamám – lánynevén, Lantos Mária – mosolyog a régi világot megidéző képről. Huszárpárja pedig a nővére későbbi férje, Jankó József. A Teleki-Wattay kastély kertjében készült a kép 1946. augusztus 20-án, ahol a János vitézt adta elő a fiatalokból alakult színi társulat. A szereplők nagy része a helyi Legényegyletből és Leányegyletből került ki. Nagymamám elmesélése szerint, az akkori szigorú erkölcs szerint, a két társaság csak rendezvényeken és táncmulatságokon találkozott szervezetten egymással. Egyébként külön-külön foglalkoztak velük.
A színdarab szervezői Kadocsa Sándor iskolaigazgató, Farkas Zoltán postamester (az 1956-os forradalom pomázi szereplője), és Tölgyes Kálmán plébános volt. János vitéz szerepét Kvasznyik Márton játszotta, Iluska Bubán Anna (a későbbi Piac téri női fodrász) volt. A francia királylány Szamos Ilona, a boszorkány Rezsnyák Babi volt, Bagó szerepében pedig Kovács István, a nagypapám szerepelt.
Díszletként a kastélykert sok fája szolgált, a tündérországi jelenetekhez pedig egy tavat is készítettek a rendezők. A látványos előadás nagy siker volt. Kacsóh Pongrác dalművének pomázi előadására rengeteg néző gyűlt össze. A szereplőknek megfelelő öltözetet béreltek, a huszárok lovon közlekedtek. A színdarab végén pedig tűzijáték zárta az estét.
A rendezők legfőbb célja a II. világháború megélt fájdalmainak enyhítése lehetett. Derűt, jókedvet és szépséget közvetítve az embereknek. Szükséges is volt, hiszen a falu sok családját érte veszteség a háborúban, és az előadás fiatal szereplőit sem kerülték el a személyes drámák.
Nagymamám szűkebb családjában éppen az előadásra való készülődés közben történt a háborúhoz kötődő legnagyobb tragédia. A tizenhat éves lánytestvérük a falu határában egy töltött tollhoz hasonló tárgyat talált. Hazavitte, és miközben megpróbálták szétszedni a barátnőjével, az felrobbant a kezében. Édesanyja azonnal elájult, amikor meglátta, hogy a gyermeke meghalt egy játéknak hitt háborús fegyvertől. A kiérkező csendőrök elmondták, hogy a szovjetek dobtak le sok hasonló formájú bombát.
A barátnő, aki az unokatestvére is volt, az édesapját vesztette el a háborúban. Ő volt a Teleki gróf parádés kocsisa a békeidőben. A parádés kocsis az uraság lovaskocsiját hajtotta, megbecsült munka volt. Ma már elfelejtett mesterség. Az édesapa a Don-kanyar poklában veszett el, sorsa ismeretlen. Valószínűleg osztozott a 2. magyar hadsereg értelmetlen tragédiájában.
Egyetlen kép, mégis mennyi emlék és emberi sors. Ezek a fiatalok megmutatták, hogy a háború átélt borzalmai után, mire képes a közösség összetartó és megtartó ereje. Segít a felejtésben és gyógyulásban.
Vélemény, hozzászólás?